Még zöldel a nyárfa az ablak elõtt,
De látod amottan a téli világot?
Már hó takará el a bérci tetõt.
Még ifju szivemben a lángsugarú nyár,
S még benne virít az egész kikelet,
De íme sötét hajam õszbe vegyül már,
A tél dere már megüté fejemet.
Elhull a virág, eliramlik az élet
Ülj hitvesem, ülj az ölembe ide !
Ki most fejedet kebelemre tevéd le,
Holnap nem omolsz-e sirom fölibe?
Oh mondd: ha elõbb halok el, tetemimre
Könnyezve borítasz-e szemfödelet?
S rábírhat-e majdan egy ifju szerelme,
Hogy eldobod érte az én nevemet?
Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt,
Fejfámra sötét lobogóul akaszt,
Én feljövök érte a síri világbol
Az éj közepén, s oda leviszem azt,
Letörleni véle könnyüimet érted,
Ki könnyeden elfeledi hivedet,
S e szív sebeit bekötözni, ki téged
Még akkor is, ott is, örökre szeret !
Petőfi Sándor
Geen opmerkingen:
Een reactie posten